Prince of Persia: The Sands of Time

Valami bűzlik Perzsiában! Érdekes módon az emberek arrafelé nem tanulnak hibáikból, hiszen a nyolcvanas évek közepén megjelent eredeti Prince of Persiaban már egyszer megtanulhattuk, hogy a szultán tanácsadói nem a legmegbízhatóbbak. Ezek után egy ideig rend és béke uralkodott, egészen 1993-ig, mikor megint csak nekünk jutott a szultánság (és természetesen a hercegnő) megmentésének embert próbáló feladata. Az ember azt hinné, most már véglegesen megtanulta odaát a leckét mindenki, de hat év múlva, 1999-ben a Red Orb Entertainment „jóvoltából” újból bele kellett bújnunk a herceg szerepébe – ezúttal viszont hősünk kinyúlt a harmadik dimenzióba is! (A játék egyébként, bár egész kellemesre sikerült, valljuk be, elég nagy bukás volt.) Most pedig a Ubi Soft úgy döntött, megpróbálja kijavítani az előző rész hibáit, és megpróbál nyomába lépni az eredeti, azóta már legendává avanzsált játéknak.

A játék bevezető története meglehetősen egyszerű, mondhatni lényegre törő. Adva van egy hatalmas hadvezér, aki éppen egy kastélyt ostromol. Adva van annak a fia – főhősünk –, aki kihasználja ezt az alkalmat egy kis gyakorlásra, illetve hírnévszerzésre, így belopakodik a kastélyba, hogy elcsenje az Idő Tőrét. Végül pedig adva van egy varázsló, kinek javaslatára a hadizsákmányként a szultán színe elé cipelt Idő Homokját a herceg útjára engedi – megpecsételve ezzel a palota összes lakójának sorsát. A homok ugyanis nem szeret csak úgy a szabad levegőn lézengeni, így azonnal beköltözik a palota szinte összes lakójának a testébe, gonosz homokszörnnyé alakítva őket. Egyedül hárman maradnak életben: a herceg, a gonosz varázsló és Farah, az elfoglalt kastély hercegnője, későbbi segítőnk.

Természetesen a fenti történetet egyrészt az intróban, másrészt az első, bemelegítő pályán fogjuk látni, sok más egyébbel egyetemben. Kezdjük talán a leglényegesebbel: a Sands of Time az eddigi leggyönyörűbb grafikát képes felmutatni, amit ember hasonló stílusú játékban látott! Meg kell mondanom, a Max Payne 2 megjelenésekor nem hittem volna, hogy záros határidőn belül másik külső nézetes akció hasonló látványvilággal ajándékoz meg, de a PoP magasan túlszárnyalta az elvárásaimat, és nagyon magasra emelte a lécet a következő játékoknak! A készítők látszik, hogy tanultak a Splinter Cellből, így az ott látott gyönyörű fényeffekteket és fizikát átültették az arab világba, mellé pedig megépítettek egy hatalmas, gyönyörű palotát, majd benépesítették látványosabbnál látványosabb szörnyekkel! Egyszerűen hihetetlen, ahogy a palota minden egyes helyszíne valami új csodát rejt, mindig van valami a szobákban, ami felkelti a figyelmünket. Ami pedig tényleg lenyűgöző: gyakorlatilag minimális töltögetés mellett kalandozhatunk!

Mindemellett megőrizték a régi PoP egyik legszimpatikusabb vonását, azt, hogy a karakterek mozgása olyan gyönyörűen folyamatos, hogy az embernek eszébe se jut ez a téma. Főhősünk olyan hatalmas mozgástárral rendelkezik, melynek láttál Lara Croft valószínűleg irigységtől elsárgulva vonulna vissza a házába gyakorolni. A standard futás, ugrás, létramászás, kapaszkodás mellett a herceg képes olyan manőverekre is, melyeket mostanában szinte csak Pókembernél láthatunk. Ilyen a falon-, illetve falra futás, egyensúlyozás, a különböző póznákon való lengedezés, a falakról elpattanás, vagy éppen a kellően közeli falfelületeknél az egyikről másikra való ugrálás. Természetesen lesz elég sok lehetőségünk használni ezeket a képességeket, mivel rengeteg ügyességi részt találunk a játékban. Sőt, igazából egy szimpla séma szerint fogunk haladni: minden harci rész után kapunk egy mentési lehetőséget (quicksave nincs, de nem is hiányzik), majd jön egy ügyességi rész, majd megint harcolnunk kell, és így tovább. Minden egyes mentés alkalmával pedig látunk majd egy rövid víziót, ami előrevetíti az előttünk tornyosuló feladatokat, illetve ad néhány tippet a megoldásukra. Azt kell mondanom, hogy ennek a sémának hála, igazából nem lehet nagyon elakadni. Ha pedig mégis, és próbálgatnunk kell a megoldásokat, akkor van egy társunk, az Idő Tőre, mely megóv minket a haláltól.

Hogyan lehetséges ez? A tőrnek több olyan képessége van, mely nagyon hasznos lesz nekünk a játék folyamán. Miután megszereztük, a képernyő bal oldalán feltűnik először egymás alatt néhány sárga kör, majd egy idő után fehér félhold is. Ezek jelzik, hogy mire és hányszor képes a tőrünk. Lássuk sorban tehát, milyen mágiával van ez a fegyverünk felvértezve! Van először a legfontosabb képessége, az idő visszatekerése. Ennek a használata mindig egy teljes kört fogyaszt el, és igazából ez garantálja, hogy a lehető legkevesebbszer haljunk meg. (Mely egyébként nem akkora probléma, legfeljebb egy kicsivel előrébbről indul újra karakterünk.) Ugyanis ha leesünk valahonnan, vagy az ellenfelek legyaknak, hősünk utolsó leheletével aktiválja a visszatekerést, és lehetőségünk lesz az utolsó néhány másodpercet visszacsévélve is megtekinteni, majd ha úgy érezzük, biztonságos pontra érkeztünk, akkor elengedjük a gombot, és próbálhatjuk újra a feladatot. Harc közben a tőrnek új képességét lelhetjük fel, ugyanis képes megállítani az időt. Ne gondoljon senki valami Max Payne-féle bullet time módra, ugyanis a tőr nem számunkra nyomja be a nagy pause-t, hanem a megcélzott ellenfelet fagyasztja bele egy pillanatba! Az ellenfél ilyenkor, mint egy sóbálvány, már csak a végső csapásunkat várja. Végül pedig ha néha ellenfelek tömege vesz körbe, és minden ún Homok-tartó tele van (tehát mind a stilizált napok, mind a félholdak tele vannak), akkor bevethetjük a tőr legerősebb varázslatát: a gyorsítást. E varázslattól hősünk olyan emberfeletti sebességre tesz szert, melynél nekünk csak az adott irányt és a támadás gombot kell megnyomni, és az ellenfelek máris kettévágva hullanak a földre. Vigyázzatok, mert ez a támadás a tőr erejének nagy részét felemészti, és csak egy ideig leszünk ilyen hihetetlen sebességgel megáldva! A tőr utolsó különlegessége pedig az, hogy segítségével végérvényesen kivégezhetjük ellenfeleinket. A homokszörnyek ugyanis csak ideiglenesen fekszenek a földre, ha sok csapást kaptak, ilyenkor kell használnunk a tőrt, mely kiszívja belőlük a mágikus homokot, így eltüntetve a szörnyet és mellékesen feltöltődve energiával. Gondolom mondanom se kell, mennyire fontos ez a harcok közepén. A herceg egyébként nemcsak jó akrobata, de kitűnő harcos is. A szimpla csapásokon kívül nagyon ügyesen harcol több ellenféllel, képes az ellenfele feje felett átugorva hátulról sorozni csapásokkal, vagy éppen egy falról elrugaszkodva rakétaként kilőni. Mindezeket a mozdulatokat pedig az animátoroknak olyan ügyesen fűzték össze, hogy egy-egy harc egy kisebb akciófilmnek is beillene.

Nagyon okos ötlet volt, hogy a játék története – mint az 1001 éjszaka egyik meséje – magának a hercegnek a szájából hangzik el. Ő lesz a narrátor, ő kommentálja a különböző eseményeket. Nagyon hangulatos, mikor egy-egy mentésnél megszólal, hogy „Jó, akkor ezentúl innen folytatom a történetet”, vagy mikor meghalunk, felkiált, hogy „Nem, ez biztos nem is így történt!” Mindezek mellett a történet egyébként lenyűgöző, és bár sejthetjük, mi lesz a vége, az utolsó csata és a befejezés mégis rejt pár csavart. Az átvezető mozik nagy része a játék motorjával készült, és bizony néha erősen olyan érzés kerített hatalmába, hogy ez inkább egy interaktív film, mint egy játék. Ezt az érzést növeli a kitűnő szinkron és a zene. A szereplők hangjai kitűnőek, a dialógusok sziporkáznak, komolyan öröm hallgatni őket. Emellé pedig olyan zene társul, mely a modern hangszereket keveri a tradicionális arab muzsikával.

Anno az Xbox változat megtekintésekor komolyan elkezdtem aggódni, hogy a kitűnő irányítást hogy fogják PC-re átalakítani, hiszen nem egyszer kellett több gombot is szimultán nyomogatni. Nos, szerencsére a készítők tökéletes hibrid irányítást hoztak létre, melyet könnyű megtanulni és még könnyebb használni. A temérdek mozdulat nagyon okosan lett a gombokra szétosztva, a kamerakezelést az egérre helyezték, és egy bizonyos jótékony segítséggel is felvértezték a programot, így nem kell milliméterre kiszámítani az ugrásokat, a herceg ha tud, akkor a lehető legoptimálisabb helyről pattan el.

Multiplayer mód természetesen nincs a játékban, nem is hiányzik, hiszen ez egy komplett mese, nem lehetne semmilyen kooperatív vagy egymás elleni módot beleépíteni.

Mint látható, a játék közel tökéletesre sikerült, nem is igazán tudok semmi negatívumot felsorolni. Talán megemlíthetném a feliratozás hiányát, vagy azt, hogy profi Tomb Raider tudósok egy hosszabb hétvége alatt befejezik (bár nekem személy szerint elsőre olyan 4-5 nap volt a teljes játékidő), de ezek csak kötekedések lennének. Meg kell mondanom, mint a Max Payne sorozat feltétlen híve, nem hittem volna, hogy egyszer ilyet fogok írni, de a Sands of Time esetében meg kell tennem: ez a játék jelenleg kategóriájának csúcsa minden szempontból, és mindenkinek, aki valamennyire is szereti a hasonló ügyességi-akciójátékokat, kötelező lesz megnéznie. A trónfosztás tehát sikerült, a Ubi Soft a Splinter Cell után újabb klasszikust alkotott.